Amikor tizenöt éve elkezdtem fotográfiát tanulni, a mesterem azt mondta, mi, fotósok illúziót gyártunk. Az a feladatunk, hogy a képeinken olyannak lássák magukat az ügyfeleink, amilyennek a legszebb fantáziájukban sem képzelik.

És hát igen, szeretjük szépnek és boldognak látni magunkat. Ha megengedjük egy fotósnak, hogy bepillantson az életünkbe, általában a legszebb arcunkat, a legboldogabb pillanatainkat szeretnénk keretbe lógatni.

De ki a csuda akar azzal szembesülni, hogy valójában milyen? - tettem fel a kérdést hosszú évekig, mert én magam is csak a jót akartam látni, érezni és megélni, a rossz és a csúf nélkül.
Hogy ez egy tízes skálán nullásra sikerült, viszont tekintélyes valóságtagadáshoz vezetett, azt most hagyjuk is.

Mint minden kezdő fényképész, különösebb vízió és önazonosság nélkül, egyszerűen magamévá tettem ezt az illúziókra épülő elképzelést, és mivel az életben is hajlamos voltam az elismerésért való igyekezetemben simulni másokhoz, kicsit mindig olyanná válni, ami nekik megfelelt, nem esett nehezemre mindenkit úgy fotózni, ahogy ők szerették volna.

Csak aztán valami elkezdett viszketni. És minél jobban vakartam, annál inkább szétesett bennem ez az légvárakból épült világ, mígnem az utóbbi időben a korábbiaknál is jobban elkezdett érdekelni az ember, aki a gépem elé kerül. Az igazi valója.

Szeretnék felmenteni minden nőt, aki a kamerám elé kívánkozik, a tökéletesség kényszere alól és megmutatni, milyen valóságosan szép mindenki a maga tökéletlenségében.

Mert abban a pillanatban, amikor megértjük, hogy csodálatosak vagyunk éppen úgy, ahogy vagyunk, a hiányosságainkkal, hibáinkkal és zabolátlan, nyers gyönyörűségeinkkel együtt - olyan ajándékot kapunk, amihez bármikor tudunk nyúlni.