Próbálom megölelni azt a tetves fotót, de nem tudom. Csak egy kép. Lapos. Nincs benne élet.
Nincs teste, amit magamhoz ölelhetnék, amihez odakucorodhatnék, mint gyerekkoromban hozzád.

Mostanában azzal kezdem a napot, hogy megszagolom a reggelt. Pizsiben, köntösben vagy meztelenül kinyitom a hálóban a tetőablakot és kiszagolok rajta keresztül a világba.

Teljes erőből vagdosom a párnákat a földhöz, egyiket a másik után, akkurátusnak éppen nem mondanám. Tombolok, a zene hangerejének növekedésével párhuzamosan nő bennem a düh. 

Ákos barátom a lehetetlenre vállalkozik: megpróbál megtartani a gyászban. A beszélgetés többnyire egyoldalú, én leginkább csak sírok. De végre tudok sírni. 

Hát ehhez is egy férfi kellett, hogy elinduljanak a könnyeim, amiket egy férfi elvesztése miatt hullatok.

Már egy ideje beszélgethetnek, amikor mögéjük érek, ezért nem tudom, hogy épp ezeken az üléseken ismerkedtek-e meg, vagy már együtt szálltak fel a vonatra a Déliben.

A folyosó két oldalán ülnek, nem egymás melletti székeken, pedig a lány mellett üres a hely. Mert az az én helyem.