Képed

Próbálom megölelni azt a tetves fotót, de nem tudom. Csak egy kép. Lapos. Nincs benne élet.

Nincs teste, amit magamhoz ölelhetnék, amihez odakucorodhatnék, mint gyerekkoromban hozzád. Nem ad biztonságot. 

Nem néz rám büszkeséggel a szemében, ahogy te - még ha részben azért is voltál büszke, mert dicsekedhettél velem másoknak.

Nem örül meg nekem felderülő arccal, amikor hosszabb idő után megérkezem haza, nem mondja vidáman, hogy szevaszlinduskám. 

Nem mesél jelentéktelen kis apróságokat a mindennapjairól, amikhez nem tudok kapcsolódni, de sosem mondom. 

Nem jön sétálni az erdőbe, és nem morog, hogy minek kellett sétálni jönni az erdőbe. 

A második pohár bor után nem szidja a politikai rendszert és nem esküdözik, hogy úgyis elmegy innen.

Nem mászik fel minden reggel arra az olcsó, fehér, ingatag, mindenhol foltos műanyag székre, hogy elérje a madáretetőt és szotyit szórjon a cinkéinek.

Nem olvassa el negyvenhetedjére is a Svejk a derék katonát.

Nem köszöni meg anyunak egy kézcsókkal a vasárnapi ebédet.

Nem ölel magához óvón mindkettőnket karácsonykor a mennybőlazangyallal.

Nem érzem többé, hogy küzdenem kell a szeretetedért. 

Nem érzem, hogy meg kell felelnem az elvárásaidnak, amik már rég nincsenek, csak én benne ragadtam a múltban.

Nem érzem, hogy másnak kell mutatnom magam, mint aki vagyok, hogy illeszkedjek abba a képbe, amit látni szeretnél rólam.

Nem érzem, hogy úgy kell választanom az életben, hogy te is jóváhagyd.

Kinek fogok megfelelni ezután?

Ki vagyok, ha nem kell megfelelnem neked, vagy másnak?

Hogyan szabadít fel, ha a saját vágyaimra és szükségleteimre figyelek?

Ha szabadon dönthetek?

Ha önmagam lehetek?

Ki az az önmagam…