Az utolsó krémbrülé

Mostanában azzal kezdem a napot, hogy megszagolom a reggelt. Pizsiben, köntösben vagy meztelenül kinyitom a hálóban a tetőablakot és kiszagolok rajta keresztül a világba. A közelben néha egy énekes rigó adja elő nagy büszkén a teljes repertoárt a telefoncsörgéstől a riasztóig. Közben nézem a jégvirágokat az üvegen, a felkelő napra mosolygok, érzem a jeges szellőt az arcomon, és megfagyok. 

És hogy ezt mégis úgy minek? Ezzel a kis rituáléval tudatosítom magamban minden nap, hogy élek, hogy még létezem, hogy ez egy újabb reggel, amiben én is benne vagyok. 

Hogy itt vagyok ezen a világon és hogy ez nagyon jó. 

Mióta apu egy reggel már nem ébredt fel, ezt sem veszem magától értetődőnek, ahogy korábban.

Ritkán tudatosul bennünk, hogy mennyire hálásak lehetünk a létezésünkért. Leginkább talán akkor, ha valami szabad szemmel is jól látható szeizmikus aktivitás keletkezik az életünk amúgy megnyugtatóan egyenes vonalán.

Pedig ebben az életben az az egyik legjobb, hogy vége lesz. Jó, hallom, hogy abszurd ez. De csak elsőre, mert basszus, tényleg ettől ennyire értékes az egész. Mint az utolsó créme brulée a lidliben - tudom, hogy most megint hónapokig nem lesz és hirtelen az a gépileg előállított tömegtermék válik a világ legmennyeibb édességévé, a legfantasztikusabb dologgá, amit valaha ettem. 

Mert óvatosan bontom le a csomagolást, szagolgatom, nézegetem, elképzelem, mennyire finom lesz. Mert rákészülök az élményre, és főzök mellé egy isteni kávét. Mert a tetejére nem cukrot égetek, ahogy kellene, hanem házi sós karamellöntetet csorgatok. 

Mert a kedvenc kiskanalamat veszem elő a fiókból, azt, amit két éve Timi barátnőmtől kaptam ajándékba, és közben szeretettel gondolok rá.

Kiülök a cuccal a kertbe, a napsütésbe fordítom az arcom, és nagyon lassan ízlelem meg az első falatot. Nem nyomkodom közben a telefont, nem olvasok, nem csinálok mást, csak az utolsó créme brulée-re figyelek. 
Azt mondják, ez a mindfulness. Nekem mondjuk tökmindegy, hogy hívjuk, jó és kész.

Közben a szőrlény ezerrel figyel és tudja, hogy amint elkezdem az utolsó molekulákat lekaparászni az üveg széléről, érdemes nagyon közel helyezkednie a lábamhoz, mert esélyes, hogy meg fogja ütni a lottóötöst. 

Amit én nem tudok kikapirgálni, ő boldogan pucolja ki. Jó, éppenséggel egy picit talán elnagyoltam a dolgot, elképzelhető, hogy alaposabb is lehettem volna, sőt, nincs kizárva, hogy feltűnően hanyag módon lett kikaparva az az üvegcse.
És bár tudom, hogy cukornak nem sok keresnivalója van a szervezetében, az utolsó lidlis krémbrülé megosztása a kiskutyámmal ebben a pillanatban maga az élet.