Meg kell élni végre azt a kurva dühöt
Teljes erőből vagdosom a párnákat a földhöz, egyiket a másik után, akkurátusnak éppen nem mondanám. Tombolok, a zene hangerejének növekedésével párhuzamosan nő bennem a düh.
Ha már földhöz vágtam azokat a párnákat, beléjük is rúgok egyet. Látám, hogy ez jó és rugdalom őket hosszan, majd ugrálok is rajtuk. Páros lábbal. Sokáig.
Közbe-közbe beleordítok egyet. Nem akarom meghallani, mennyire artikulálatlan, ösztönszerű, vadállati ez az üvöltés.
Előkerül valahonnan egy testvédő pajzs, elkezdem bokszolni, rúgni, de amit csinálok, cseppet sem hasonlít a sok évvel ezelőtt tanult kingerire és májgerire. Minden harmónia, elegancia, letisztultság hiányzik belőle. Csupán erő van benne, düh-hajtotta nyers erő.
Egyszer csak elhalkul a zene, és abban a pillanatban úgy söpör végig rajtam a bűntudat hurrikánja, hogy szinte ledönt a lábamról. Elgyengülök, zokogok, szégyellem magam. Mit tettem?!
Egy érintés- és mozdulatközpontú önismereti csoportban vagyok, ahol kontrollált és biztonságos keretek között éppen a dühvel dolgozunk.
A düh a pszichológia szerint az alapérzelmek egyike, úgy jelzi az igazságtalanságot, ahogy a félelem a veszélyt. Az agy ilyenkor azt mondja: elég volt! A düh tesz képessé bennünket, hogy konfrontálódjunk, hogy ne törődjünk bele a dolgokba.
Ezzel szemben a saját düh-portrém inkább valami ilyesmi lenne:
A düh nem kívánatos érzelem.
A düh pusztító és kontrollálhatatlan.
A düh elfogadhatatlan és megengedhetetlen.
A dühöt más felé fordítani szigorúan tilos.
A dühöt legfeljebb magam ellen fordíthatom.
De ha meg merem élni, szégyelljem magam.
Mások dühe félelmetes, de még félelmetesebb a sajátom.
Az emberek nem bírják el a dühömet.
Én magam sem bírom el a dühömet.
Ha dühöt érzek, szar ember vagyok.
Talán nem csoda, hogy ilyen belső tiltás mellett szinte soha nem engedem meg magamnak ezt az érzelmet. Csakhogy a düh az nem úgy működik, hogy ha figyelmen kívül hagyják, akkor fogja magát és lehajtott fejjel elkullog.
Kuktát csinál a testemből, majd alám gyújt. Ha kellő ideig nő bent a nyomás, egyszer csak le fog repülni a tető, és akkor aztán tényleg az isten irgalmazzon, mert a házból sem marad semmi, nemhogy a konyhából.
Így hát végre elkezdem nézegetni magamban a módszeresen lehasított dühös kislányt. Együttérzek. Ringatom. Megfigyelem a szükségleteit. Megengedem neki az érzést.
Meg kell élni végre azt a kurva dühöt.
(A blogbejegyzés nyitó képének egy Németh-Sárospataki Piriről készült őszinte portrét választottam.)