Azt mondtad, hogy ez az élet

Ákos barátom a lehetetlenre vállalkozik: megpróbál megtartani a gyászban. A beszélgetés többnyire egyoldalú, én leginkább csak sírok. De végre tudok sírni. 

Hát ehhez is egy férfi kellett, hogy elinduljanak a könnyeim, amiket egy férfi elvesztése miatt hullatok.

Egy héttel később bezzeg nem tudok sírni, amikor zenét, virágot, szalagfeliratot, fejfát, miegymást kell választanom az apukámnak. 

Meg koporsót. Az apukámnak. Hát minek az én sportos, életerős, vidám, vicces, szellemileg friss, alig hetven éves apukámnak koporsó?!

Értelmezhetetlen az a mondat, hogy apu meghalt. Alany-állítmány, megvan minden, de még sincs értelme. Mondjuk annak se, hogy az édesapám elhunyt. Üdvözlöm, Egyed Meli vagyok, és azért telefonálok, hogy tájékoztassam, hogy az édesapám tegnap éjszaka elhunyt. Váratlanul, igen. Nem, nem volt beteg. Igen, köszönöm. Igen, tudom, hogy nagyon jó barátok voltak. Nem, még nincs időpont a temetésre, de értesíteni fogjuk, amint lesz. Üdvözlöm, Egyed Meli vagyok, és azért telefonálok… 

De úgy sem jobb semmivel, hogy “apukám már nincs köztünk”. Esetleg a “felszállt az égbe az angyalokhoz és egy felhőről figyel bennünket” megnyugtatóbb. Hát egy lófaszt.

Nincs olyan mondat, ami ne lenne végletekig abszurd. Pusztán azért, mert végletekig abszurd az, hogy sosem volt még úgy, hogy nem volt apukám. 

És most meg nincs. Péntek délután még beszélek vele telefonon, aztán szombat reggel meg már nincs. 

Valahol a zsigereimben éreztem, hogy egyszer így fog megtörténni: anyu felhív majd és annyit mond, nagy baj van, meghalt az apu. Pardon?! Apu nem készült meghalni, így hát sosem gondoltam erre tudatosan, sosem féltem ettől, sosem játszottam ezt le a fejemben, csak valami mély belső bizonyosságban éreztem, hogy így lesz. Amikor valóban megtörténik, a testem robotpilótába kapcsol, a lelkem pedig… ki tudja, milyen módba. Mit csinál a lélek, amikor sokkot kap? Hová menekül hirtelen a fájdalom elől, mi az a hely, ahová nem ér el a borzalom? Nem tudom, de a lelkem tudja és ott van, mert vagy két napig egyáltalán nem érzek semmit. 

Az élet egy bűvész kézügyességével, észrevétlenül morfiumot kever a reggeli kávémba. Extra nagy menüben mehet? Mehet.

És ha már én teljesen érzéketlenné válok, Popper könyvéből szándékozom megtudni, hogy “Fáj-e meghalni?”, hogy fájt-e apunak meghalni. Mintha a Popper tudná. De nem tudja ő se, surprise.

Azt mondják, a gyásznak öt szakasza van, jönnek szépen egymás után libasorban. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Gondolom, kontrollmániásoknak megnyugtató, hogy lehet figyelgetni, épp melyikben tartasz, és akkor mennyi van még hátra, és egyszer majd eljutsz az elfogadásig. 

Valahol olvasom, hogy eredetileg ezt a haldoklás öt fázisaként határozták meg, a gyászra csak később húzták rá, és belesimulok kicsit ebbe a tudásba, mert az én gyászom az kurvára nem így néz ki.

Rögtön a sor elejéről kifelejtem a tagadást, viszont az első hónapban maga alá temet a veszteség. Úgy görögnek rám egymás után a fájdalom rögei, ahogy apu koporsójára hull a föld a lapátokról: kitartóan és kíméletlenül. A fájdalom sűrű, mély, mindent elárasztó forró láva. Megkövül, amihez csak hozzáér.

A következő állomás, a harag megint csak a kanyarban sincs. Mégis ki a jóistenre haragudjak? Ja, hogy a jóistenre?! Hatványozottan könnyebb lenne haragudni rá, ha hinnék benne, meg ha hinném, hogy rá lehet kenni minden szart, hogy ő a ludas mindenér’. De nem. 

Szóval a fájdalom nálam a hiánynak adja át a stafétát. Titkon irigylem azokat, akik hosszasan tudnak egy sírkőhöz beszélni. Nekem nincs ilyen kapaszkodóm, az én apukám a fényben, a vízben, a földben, a szélben él tovább. A sírjánál semmit sem találok, megnyugvást legkevésbé. Mondjuk már ez a szó is, hogy sír, meghatároz. A főnévi sír meghatározza, hogy belőle következzen az igei.

Még könnyedén fel tudom idézni, ahogy régi, kinyúlt tréningruhában és az orrára tolt szemüvegben keresztrejtvényt fejt és közben dudorászik, zünnyög, a Presser-rel együtt énekli, hogy nagy utazás…, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg.